Baráthosi Balogh Benedek nevét bizonyára sokan ismerik, mind a kelet,- mind a magyarságkutatók körében. 1870. április 4-én született Lécfalván, Háromszék vármegyében.
Iskoláit Székelykeresztúron, Nagyenyeden és Kolozsvárott végezte. Példaképének Kőrösi Csoma Sándort tekintette, az ő hatására indult el, hogy meglelje az ősmagyarok nyomait. 1903-ban kelt útra a Távol-Keletre, melynek első állomása Japán volt, ahova később még visszatért. Élményeiről a Japánföldi bolyongások (pdf-ben lásd itt), s Japán, a felkelő nap országa c. könyveiben is olvashatunk. A nyesten egyébként van egy remek cikk róla, ajánlom!
A következő néhány bejegyzésemben próbálom összegyűjteni, hogy hol, és milyen formában találkozhatott az ainukkal, és milyen ismereteket szerzett róluk. Elsőként egyik kedvenc könyvemből szemezgetek, melyet tavaly kaptam kölcsön (ide kapcsolódik egy remek kis mongolos-mandzsus blog is).
Iskoláit Székelykeresztúron, Nagyenyeden és Kolozsvárott végezte. Példaképének Kőrösi Csoma Sándort tekintette, az ő hatására indult el, hogy meglelje az ősmagyarok nyomait. 1903-ban kelt útra a Távol-Keletre, melynek első állomása Japán volt, ahova később még visszatért. Élményeiről a Japánföldi bolyongások (pdf-ben lásd itt), s Japán, a felkelő nap országa c. könyveiben is olvashatunk. A nyesten egyébként van egy remek cikk róla, ajánlom!
A következő néhány bejegyzésemben próbálom összegyűjteni, hogy hol, és milyen formában találkozhatott az ainukkal, és milyen ismereteket szerzett róluk. Elsőként egyik kedvenc könyvemből szemezgetek, melyet tavaly kaptam kölcsön (ide kapcsolódik egy remek kis mongolos-mandzsus blog is).
Baráthosi Balogh Benedek: Bolyongások a mandsur népek között
Ha a könyv a címéből indulunk ki, akkor már nem fogunk meglepődni a tartalmát illetően sem, hiszen Baráthosi tényleg a tunguz-mandzsu népek között bóklászott.
Ahogy tőle már megszokhattuk közvetlen stílusban tárja elénk e népek között tett látogatásainak megpróbáltatásokkal teli kalandját. 1908 januárjától kezdődő útja Budapestről Oroszországon át Szahalin-szigetére is elvezetett.
Erről a 72 -84. oldalakon olvashatunk, ahol többek között az ainukkal való találkozását meséli el.
Pár napra két faluba, Avtába és Ocuba utazott, ahol a már 30 éve ott élő John Batchelor püspökkel is volt alkalma találkozni. Ő jócskán publikált az ainuk életmódjával, nyelvével kapcsolatban, többek között a The Ainu of Japan c. könyvet is. No, de vissza Baráthosihoz. A leírásaiból kiderül, hogy Ocut már nemegyszer újjá kellett építeni, hiszen egy működő vulkán oldalában feküdt. Ennek eredményeképpen, egy alkalommal ő is tanúja lehetett egy, a vulkánisten kibékítésére tett kísérletre. Az emberek feltartott kézzel, táncnak beváló mozdulatokkal, néhányan pedig karddal a kezükben énekeltek és imádkoztak. Az egyik kardot állítólag maga a vulkán dobta ki magából. A falu lakói egyébként nem álltak hadilábon a japán nyelvvel, sőt az eljapánosodás jelei már meg is látszódtak rajtuk.
Innen bőséges néprajzi zsákmánnyal, és újabb élményekkel gazdagodva távozott. Természetesen ő is megemlíti az ainu férfiak dús szőrzetét, és a nők bajusztetoválását, valamint az is kiderült, hogy csak az ainu nők ropják a táncot, a férfiaknál ez nem volt szokásban. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom egyelőre.
Az éghajlatról nem meglepő módon azt írja, hogy rettenetes a hideg, s az odatelepült japánok, ahogy arra számítani lehetett, kiszorították őket a jobb helyekről. Ez ugyan nem különösebben tartozik ide, de érdekesség, hogy mind Jeszo (azaz Hokkaido), mind Szahalin- szigetén nagyon fellendült a szarvasmarha tenyésztése, s hogy (akkoriban legalábbis) a japán vajszükséglet felét innen látták el. Sőt, a szapporoi akadémián külön szakon okították (sejtéseim szerint még mindig) az állattenyésztés és a termékek készítésének rejtelmeire kíváncsi deákságot.
 |
| A könyv |
Erről a 72 -84. oldalakon olvashatunk, ahol többek között az ainukkal való találkozását meséli el.
Pár napra két faluba, Avtába és Ocuba utazott, ahol a már 30 éve ott élő John Batchelor püspökkel is volt alkalma találkozni. Ő jócskán publikált az ainuk életmódjával, nyelvével kapcsolatban, többek között a The Ainu of Japan c. könyvet is. No, de vissza Baráthosihoz. A leírásaiból kiderül, hogy Ocut már nemegyszer újjá kellett építeni, hiszen egy működő vulkán oldalában feküdt. Ennek eredményeképpen, egy alkalommal ő is tanúja lehetett egy, a vulkánisten kibékítésére tett kísérletre. Az emberek feltartott kézzel, táncnak beváló mozdulatokkal, néhányan pedig karddal a kezükben énekeltek és imádkoztak. Az egyik kardot állítólag maga a vulkán dobta ki magából. A falu lakói egyébként nem álltak hadilábon a japán nyelvvel, sőt az eljapánosodás jelei már meg is látszódtak rajtuk.
Innen bőséges néprajzi zsákmánnyal, és újabb élményekkel gazdagodva távozott. Természetesen ő is megemlíti az ainu férfiak dús szőrzetét, és a nők bajusztetoválását, valamint az is kiderült, hogy csak az ainu nők ropják a táncot, a férfiaknál ez nem volt szokásban. Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom egyelőre.
Az éghajlatról nem meglepő módon azt írja, hogy rettenetes a hideg, s az odatelepült japánok, ahogy arra számítani lehetett, kiszorították őket a jobb helyekről. Ez ugyan nem különösebben tartozik ide, de érdekesség, hogy mind Jeszo (azaz Hokkaido), mind Szahalin- szigetén nagyon fellendült a szarvasmarha tenyésztése, s hogy (akkoriban legalábbis) a japán vajszükséglet felét innen látták el. Sőt, a szapporoi akadémián külön szakon okították (sejtéseim szerint még mindig) az állattenyésztés és a termékek készítésének rejtelmeire kíváncsi deákságot.
No, de mit tudunk meg még az ainukról?
A legjobb lesz, ha idézem a neves utazót, így sokkal élvezetesebb lesz olvasni:
"Az ajnuk erős szörözetükkel s apróbb termetükkel különböznek a szárazföld lakóitól. Öregebb ajnu férfiak egész testét elborítja a szőr, míg a szárazföldieknél csak a meglett férfikorban nő meg a bajusz és a szakáll, mely akkor is ritkán lesz dús. Az ajnuk keveredtek a körülöttük levő népekkel, nyelvük ragadozó nyelv, de hogy hova tartoznak, még nincs eldöntve. Bachelor püspök úr kifejtette előttem, hogy egész Szibéria folyó és hegynevei ajnu nyelven vannak s ők voltak a keleti parti őslakók, akiket azután a többi népek a szigetvilágra szorítottak. Az utánok beköltözött japánok csak hosszu és nehéz harcokkal tudták legyőzni. Észak Japánban meglátszik az erős ajnu keresztezés. Ügyesebbek, szebbek s mondják, jellemesebbek is, mint nagyon ravasz és számító déli japánság, amely csunyább, és maláji keresztezés. Hitvilágukban, szokásaikban az ajnuk határozott rokonságot mutatnak a szomszédos kontinens népével. Talán még csak annyit említek meg, hogy az ajnuk mondái azt tartják, hogy mostani hazájuk őslakossága egy törpe faj volt: a koropkoguru. Ezektől maradt volna rájúk a tetoválás szokása és a földgunyhó építése, amelyet néhol még ma is látunk."
Ahogy az ainuknál, úgy a tunguz és más szibériai népeknél is dívott a medve rituális keretek közt tartott leölése, és elfogyasztása, így erről is olvashatunk néhány izgalmas oldalt, erre majd egy külön fejezetben térek ki.
